péntek, július 08, 2005
egy napon arra ébredsz, hogy megfojt ez az egész. szeretnél menekülni, de nem látod a kiutat. érzed, hogy a fejedre nőtt ez az a kapcoslat. már nem érzed azt az újdonságot, ami vonzott benne. csak a nyűg, a panaszok, a baj és a veszekedések maradtak. érzed, hogy két kézzel kapaszkodik a nyakadba, és akkor sem enged, ha már liluló fejjel a légszomjadban belérúgsz kettőt-hármat. csak akkor enged, ha már nem kellesz neki, és kijátszotta magát. persze te, hiába menekülnél, egy gonosz mosollyal az orra alatt bezárja előtted az ajtót. később észrveszed az ablakot, és kiugrasz. nem, nem halsz meg, elvégre a magasföldszinten vagy. csak beütöd a lábad, és eszedbejut, hogy ez emlékeztetni fog: ezt a hibát nem követem el mégegyszer. na persze még utánad telefonál, de nem érdekel, nem veszed fel. inkább kidobod a kukába a telefont, s vissza se nézel, ahogy elfutsz a szabadságot ígérő bizonytalanságba.
